Tegnap este a Madách színházban élveztük a Mary Poppins című előadást. Azon túl, hogy profi volt a zene, a koreográfia, a díszlet, nagyszerű a színészi játék, egészen különleges meglepetések és tanulságok rejlettek a dialógusokban. Ki gondolná, mi mindent tanít meg egy gyerekdarab! Íme egy kis szösszenet a kedvenceim közül:
Vannak–e bizonyítványai? – kérdezte Banks mama a hölgyet.
– Ó, én elvből nem mutatok soha bizonyítványokat – mondta Mary Poppins szilárd hangon. Banks mama rábámult.
– Pedig én azt hittem, hogy az szokás… Vagyis úgy hallottam, hogy mindig bizonyítvánnyal szoktak beállni dadusnak…
– Én ezt nagyon idejétmúlt dolognak tartom – jelentette ki szigorúan Mary Poppins. Ezzel betalált. Banks mama mindent szeretett, csak azt nem, ha régimódi embernek tartják. Így hát gyorsan azt felelte:
– No jó, hagyjuk a bizonyítványokat. Csak azért kérdeztem, hogy hátha maga – izé – meg
akarja mutatni. A gyerekszoba odafönt van – s azzal megindult a lépcső felé, és szakadatlanul tovább beszélt. – Hát akkor bizonyára minden rendben van…
– Igen. Amíg én meg vagyok elégedve – mondta Mary Poppins, és kutató szemmel méregette a gyerekeket. Aztán hosszú, hangos szippantással, amely mintha azt jelentette volna, hogy elhatározta magát, így szólt:
– Elfoglalom az állást.
– A világra, úgy mondta – beszélte el később Banks mama az urának –, mintha végtelenül megtisztelt volna bennünket.
– Talán meg is tisztelt – mondta Banks papa; egy pillanatra kidugta orrát az újságból, s aztán gyorsan visszabújt mögéje.
